Voices in my head

Egy hormonális megbetegedés, amely ma Magyarországon minden tizedik nőt érint. Egy olyan anyagcserezavar, amelyet a vezető meddőségi okok között tartanak számon. Egy több szervre kiható, bonyolult tünetegyüttes, amely a nők családalapításhoz fűzött reményeit olykor teljesen a földig tiporja. Rosta Laura egyike azoknak, akiknél PCOS-t, azaz Policisztás Ovárium Szindrómát diagnosztizáltak, mégis egy egészséges, gyönyörű kisbabának adhatott életet. Igaz, a várandósságba majdnem mindketten belehaltak.

Mikor derült ki nálad a PCOS?

– A mi történetünk 2015 tavaszán kezdődött, amikor a párommal megismerkedtünk. Hamar rájöttünk, hogy a jövőnket egymással képzeljük el és természetesen a közös fészek kialakítását követően jöhetett a baba is. Sosem gondoltam, hogy az utóbbi nálam bármiféle probléma forrása lehet, míg nem a sikertelen hónapokat követően orvosról-orvosra kezdtem járni. Ugyanis a legtöbb nőgyógyász szerint semmi bajom nem volt, de én tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Már a hatodik szakorvosnál feküdtem fel a vizsgálóágyra, aki aztán elrendelte a további, szükséges - endokrinológiai, inzulinterheléses – elemzéseket, majd azok eredményeit látva megállapította a PCOS-t. Ő is egyetértett a jól bevált szlogennel, azaz természetes úton nagyon nehezen vagy csak mesterséges úton lehet gyerekem.

És aztán?

– Jó pár hónap eltelt, mire a felírt gyógyszerek hatni kezdtek. Ezen felül teljes életmódváltás is következett. Egészséges táplálkozás, rendszeres mozgás és a többi. Viszont a kezelésekkel eltelt hónapok sorozata sikertelenségbe fulladt. Az utolsó stimulált hónapig bíztam a testemben és úgy tűnt, nem hiába - a tesztem pozitív lett. Madarat lehetett volna fogatni velünk, akkora volt a boldogság otthon. De sajnos a felhőtlen öröm nem tarthatott sokáig, mert a hetedik vagy nyolcadik hétben elvetéltem.

Nagyon megviselhetett lelkileg.

– Rettenetesen. Olyannyira, hogy úgy döntöttem feladom, elengedem. Úgy voltam vele, hogy kész, nekem ez lett megírva. A munkába menekültem, hogy ne legyen időm túl sokat agyalni a dolgon. A napok teltek, gyorsan átléptem a következő hónapba és egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy megint késett a havim. A PCOS és a sok idegeskedés miatt ugye nem volt rendszeres a menstruációm, de azért furdalt a kíváncsiság: mi van, ha…(?). Először sima tesztet csináltam, amelyen a csíkok halvány pozitívat mutattak, de ezt rajtam kívül persze senki más nem látta, szóval másnap reggel jöhetett a digitális forma. Az szintén jó hírrel kecsegtetett. Nem akartam, hogy megismétlődjön a korábbi tragédia, ezért a nőgyógyászom, miután megállapította a pocaklakó jelenlétét azonnal progeszteron pótlást írt fel.

A 20. hétben lévő Laura és párja, aki a nehéz úton végig segítette őt. Fotók: Rosta Laura

Milyen volt a terhesség első fázisa?

– A munkahelyemről eljöttem táppénzre, gondoltam jobb a bajt megelőzni. A napok viszont egyre furcsábban teltek, mert egyre rosszabbul éreztem magamat. Fájt a fejem és észrevettem, hogy a vérnyomásom is emelkedik. Feleslegesen írtak fel vérnyomás csökkentőt, nem hatott. A párom végül egyik este, a 200-as vérnyomásomnál hívta ki rám a mentőt, amely bevitt a területileg illetékes nőgyógyászatra. Ott közölték, hogy annyira fiatal a terhesség, hogy hamarosan eldől mennyire akar élni az én kicsikém. Mivel a vérnyomásom még mindig a plafonon volt, a főorvos átszállíttatott minket a kardiológiára, ahol egy hetet töltöttem. A végén várt rám egy nőgyógyászati kontroll, hogy tudjuk minden rendben, él-e még a terhesség. Szerencsére minden rendben volt.

Az első ultrahang felvétel a kislányról

Úgy tudom hamarosan ismét rosszabbul lettél.

– Sajnos igen. Akkor, amikor már minden rendeződni látszódott. A 24-25. hét után újból kezdődtek a kardiológiai jellegű rosszulléteim. Szapora szívverés, ülő helyzetben 150-160-as pulzus és 200 feletti vérnyomás értékek, hozzáteszem napi tíz darab vérnyomás csökkentővel. Az orvosom a telefonját nem vette fel, így az osztályán próbáltam meg elérni. Az asszisztensével üzente meg, hogy szedjek eggyel több gyógyszert, majd attól jobban leszek.

Tizenegy darab vérnyomás csökkentőt szedni egy nap nem tűnik túl hatásos módszernek.

– Nem hagytam magam, másnap újból kerestem, mert nem lettem jobban. Szinte lerázott, hogy idézem "elnyújtott hatású gyógyszer, kell neki idő még hat", vagyis kb. menjek a francba. Erre közöltem vele, hogy nem érdekel, addig nem tágítok, amíg valaki, valamelyik orvos meg nem vizsgál normálisan, mert ez így nincs rendjén. Mindenem fel volt dagadva, a fülem, a kezeim, a szemhéjam. Egyébként én is a kórház dolgozója vagyok, de a doki hozzá állása még így is egyenlő volt a nullával. Végül is bementünk a kardiológiára, ahol négy órát várakoztam, mire rám óhajtott nézni a doktor úr. A 210-es vérnyomásomra, a háromkeresztes vizeletemre és a felpüffedt végtagjaimra annyit mondott, hogy rosszul nézek ki és "menjen haza pihenni, három nap múlva jelentkezzen".

Anya és lánya először pihenhet együtt 

Megfogadtad a tanácsát?

– Hazamentünk, de mintha egy belső hang azt súgta volna, hogy menni kell, de nagyobb, komolyabb klinika felé, mert még a szokásosnál is rosszabbul lettem. Felhívtuk a mentőket és elmondtam, hogy súlyos Preeclampsiám (terhességi mérgezés) van, jobb lesz, ha sietnek. Minden perc óráknak tűnt. A helyi szülészeten kiakadtak, amikor megtudták, hogy ilyen állapotban hazaküldtek. Akkor igazolódott be a legnagyobb félelmem, ugyanis életveszélyben voltunk. Október negyedikén, szerda éjszaka rohamkocsival szállítottak Pécsre, ahol egy egész orvosi kar várt ránk és újbóli vizsgálatokat végeztek, mert a korábbiakban nem bíztak.

Sikerült végül megtudniuk mi okozta a sorozatos rosszulléteidet?

 – Az új kezelőorvosom elmondta, hogy súlyos Preeclamsia és HELLP-szindróma van kialakulóban, ezért megpróbálják addig a percig a pocakomban tartani a kislányomat, amíg lehet, de készüljek fel rá, koraszülött lesz. Azonnal dupla dózisokban kaptam a tüdőérlelőket és azt mondták minimum három napot ki kell bírnunk, mire az összes injekciót be tudják adni. Amikor az utolsó tüdőérlelőt megkaptam már olyan rosszul voltam, hogy nem láttam. Életmentő császárt kellett végrehajtaniuk rajtam, hogy én és a huszonhét hetes plusz négy napos babám életben maradhassunk. Emlékszem, a vérnyomásom az egekben, 235 fölött volt. A műtőbe érve még több, akkor már meg sem merték mondani pontosan mennyit mutat a mérő.

A császármetszés alatt minden rendben ment?

– Hál’ istennek igen. 2017. október hetedikén, a huszonhetedik hétre 950 grammal és 37 centiméterrel megszületett a kislányunk, Farkas Nadine. Azért kapta ezt a nevet, mert magyarul a reményt jelenti. Általa megtanultuk, hogy hinni, bízni kell a jóban, mert csodák igenis léteznek. Ő egy igaz harcos és az érkezésével mi is azzá váltunk.

Laura és Nadine

Hogy érezted magad a szülés után?

– Sajnos egy darabig olyan állapotban voltam, hogy csak képekről láthattam a gyerekemet. Néhány napig az intenzíven ápoltak, ott próbáltak életet lehelni belém. A lányom és én külön szobában, gépekre kötve feküdtünk és nem tagadom, azok a napok hihetetlenül nehezek voltak. Mindketten az életben maradásért küzdöttünk. Aztán eldöntöttem, hogy márpedig látnom akarom őt. Mire a nővér csak annyit mondott: "ha fel tud kelni anyuka, megnézheti". Ők azt gondolták, hogy nem vagyok képes rá, de én minden erőmet összeszedve felkeltem és a párom tolószékben vitt át egy másik emeletre a kislányunkhoz.

A korán érkezett csöppség rajong a virágokért

Az inkubátor falán keresztül láttad meg először a gyermekedet.

– Rettenetes volt, de mégis örültem, hogy most, ma, abban a percben viszonylag jól vagyunk. Egy anya számára félelmetes ott állni az inkubátor mellett, a csövek sokasága, a lélegeztető gép, a tény, hogy nem tudjuk mi lesz holnap. Lesz-e egyáltalán holnap (?). "Anyuka nem tudunk mit mondani. Az első huszonnégy óra kritikus. Már minden a csöppségen múlik, hogy mennyire akar élni.” Örökre a fejemben maradnak ezek a felém intézett mondatok. Majd az azt követő első három hét, mert addig nem történt érdemi változás. Minden egyes nap átlépni azt a bizonyos ajtót, amely elválasztott minket roppant nehéz volt, de megcsináltuk. Kitartottunk, túléltük.

Nadine imád a kedvenc meséinek dalaira táncolni, amelyhez a képen látható tütü elengedhetetlen kellék

Mit tanácsolsz azoknak, akik hasonló cipőben járnak?

– Természetesen a PCOS-os nők várandóssága közül az enyém elég szélsőséges, egyedi eset. Viszont, ha valaki nem érzi jól magát a terhessége alatt, azt javaslom, mielőbb forduljon orvoshoz. A legnagyobb közösségi oldalon, a barátnőmmel együtt létrehoztunk egy csoportot - PCOS (IR Diéta, Gyermekvállalás nehézségei, Lh- terhességi tesztek) néven -, ahol a velem egy csónakban evezők megbeszélhetik a problémáikat, segítséget, tanácsot kérhetnek és érezhetik, hogy nem ők az egyetlenek. A reményt soha nem szabad feladni! Mi is így, folyamatos küzdelemmel váltunk szülőkké. A lányunk a kiírt időponttól több, mint három hónappal előbb érkezett és a kórházban megvárta azt, hogy én is jobban legyek. Ma már Nadine egy egészséges, tizennyolc hónapos kis hercegnő, mi pedig a legboldogabb, legedzettebb szülők lévén próbáljuk megállni a helyünket. 

 A felépülésről készült videó ide kattintva tekinthető meg.

A boldog család