"Végül a régi négylábúm helyére egy új léphetett"

34728595_1984836468235679_7001544235832836096_n_1.jpg
Épp egy csalódás után költöztem vissza a nagy kerttel átölelt, isten háta mögötti szülői házba, amikor apám a heves szipogásomat és a könnyáztatta szemeimet meglátván csak annyit kérdezett: - Fiam, mi tenne most boldoggá téged?

A válaszon nem kellett sokáig gondolkoznom, mert már régóta kérleltem őt, jól tudta mi az álmom. Azt is megértettem, miért nem engedi, hogy egyszerűen nem tudja a régit elengedni, de én mégis annyira vágytam erre, mint az éhezők egy falat száraz kenyérre. És amikor a tenyeremből a szomorúságtól eltorzult arcomat lassan felemeltem rájöttem, hogy ő az iméntivel mit is mondott nekem tulajdonképpen. Így hát egy-kettőre tova szállt minden bánatom s mosolyogva, a boldogságtól felragyogva néztem rá, hogy úgy mondjam egyfajta atyai megerősítésért fohászkodva. Egy kiskutya (?) – rebegtem alig hallható hangon, miközben bevillant egy emlékkép a drága jó öreg németjuhászunkról, aki szinte majdnem velem egy napon bővített az 1993-ban fennálló családi létszámon.

Ott őrködött ő minden egyes nap, tizenöt éven át a nagy körtefa mellé elhelyezett óljánál. Csak akkor engedte el magát jobban, amikor kisgyerekként kimentünk hozzá játszani, szaladgálni, olykor titokban. A hosszú évek alatt természetessé vált az, hogy valahonnan mindig vigyáz ránk, ezért aznap észre sem vettem a hiányát. Aztán anyáék félve szóltak, nem kell már kivinnem többé az ebédről megmaradt kaját. Azon a borús napon mindenki pityergett és megfogadtuk, jó ideig nem lehet a Brendy helyén másik eb. Évekig szigorúan tartottuk is ehhez magunkat, azonban én már úgy éreztem eljött az ideje egy új, apró lélek beköltözésének, aki majd büszkén tölti be a megüresedett, őrző-védő címet.

A szerelmi életemet félretéve, eleinte mindenféle fajtatiszta típusokat nézegettem az interneten, mígnem apám szűkszavú ember lévén a következő mondatával térített észhez: - Hidd el, egy keverék kutyát is ugyanúgy szeretnél, mint ezeket. És mennyire igaza volt! Végül az egyik Facebook csoportban találtam rá arra a pufi pofájú, gombszemű, kócos tacskóféle kis jószágra, akinek – mint később kiderült – a vemhes anyukáját az utcáról mentette meg egy Budapest mellett élő, kedves nőszemély. Így a választottam másik két testvérével túlélhette, mert kaptak rá esélyt.

Majd két órát utaztam busszal a fővárosba azért, hogy átvegyem az új jövevényt. Sosem felejtem el azt a krokodilkönnyeket hullató arcot, amely gyorsan, ölében egy szőrös, kerek formájú gyönyörűséggel felém tartott. Csak annyit mondott ne haragudjak, most jobb, ha megy és ott is hagyott minket. Annyira boldog voltam, hogy a kezemben tarthattam ezt a puha, reszkető gombócot, hogy még én is majdnem megsirattam a különleges pillanatot. Hogy hazafelé, hogy viselkedett? Nos, ő volt a legügyesebb! Csak miután leszálltunk, akkor szaladt pisilni egyet.

Két éve már ennek a történetnek. A kismaciból ugyanis egy bátor, nagyfiús Rupert lett, aki egyáltalán nem rest, ha a postás a kerítésünkhöz túl közel megy.

(Legalább annyira szeretjük őt, mint amennyire ő minket.)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://voicesimhead.blog.hu/api/trackback/id/tr214705804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.